Az út

Az út

Most leírom azt a hosszú folyamatot – nevezzük útnak – ami odáig vezetett, hogy egy reggel nem tudtam felkelni az ágyból.

A történet a nevezetes reggel előtt 7-8 évvel kezdődött.
Pontosan nem tudnám behatárolni az időpontot amikor először jelentkezett egy enyhe derékfájással a sérv első tünete, mivel akkor még 22-23 évesen nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak. Egyszerűen nem akartam foglalkozni az első reggeli fájdalommal. Ehh, biztosan elfeküdtem a derekamat. Aztán mint a jó “elfekvéshez” illik ez el is múlott pár nap alatt és addig sem okozott különösebben nagy problémát, nem nehezítette meg az életemet. Főleg, hogy pár napra rá szűntek a tünetek beigazolódni láttam a népi diagnosztika eredményét : elfeküdtem.
Aztán pár hónappal később megint elfeküdtem.
Ez már tovább tartott, de nem volt vészes csupán annyit jelentett, hogy tudatosult bennem hol is találom a gerincem “részeit”. Majd ez is elmúlt pár hét múlva.
Aztán ez ismétlődött, de az “elfekvések” egyre rövidebb időközökre múltak el.
Egy idő után – tán egy év múlva – már nem múlt el a fájdalom, de annyira kis mértékben maradt csak meg amit nem igazán tudtam tehernek érezni. Fiatal ember vagyok, mit nekem egy ilyen! Annál jobban beleadtam mindent a délutáni testépítő edzéseken, majd én megmutatom neki ki itt az úr!
Ez így is maradt pár évig, a fájdalom megmaradt hol erősebben hol enyhébben hol alig észrevehetően de állandósult a tünet.
A testépítés is elmaradt csak időszakosan tört rám a testépíthetnék.
Orvoshoz nem fordultam eddig, mert hát azért mégsem szaladgálunk minden kis aprósággal a körzetihez onnan meg kitudjahová.
Időnként elmúlt a dolog így azt gondoltam, hogy csak megjavul az az elromlott alkatrésze a testemnek magától is, elvégre az emberi test egy csodálatos “szerkezet”, bármi megtörténhet odabent – és meg is történik. Ha tudunk róla ha nem ha tudomásul vesszük ha nem! Ez van.

Teltek a hónapok és egy krónikussá váló panasz lett az “éjjel elfeküdtem a derekam” jelenségből. Ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy mégiscsak el kellene menni az orvoshoz. A diploma azért mégiscsak többet tud mint én itthon a kisszobában.
A körzeti orvosom megvizsgált és felírt pár féle kenőcsöt annyiszor hányszor visszamentem hozzá, hogy nem múlik a panasz, minden alkalommal másikat.
Körülbelül a harmadik-negyedik ilyen alkalom után szóvá tettem nála, hogy talán beutakhatna a reumatológiára, mert nincsen több pénzem a csodakenőcsökre.
Meg is tette, el is mentem.
Nos itt kezdődött előlről minden ugyanis mielőtt bármit is ki merne jelenteni egy reumatológus szakorvos vizsgálati eredményekre van szüksége - ezeket hívják leleteknek, azok a bűvös nyelvezetű leletek.
Felírta a legújabb csodaszert és elküldött UH és csípőröntgen vizsgálatokra plusz egy vérvételre is ha már úgyis ott járok a kórházban.
Gondolható, hogy ezek a vizsgálatok nem egyszerre egy időben zajlottak le és pár nap szabadságom ráment mire minden – NEGATÍV – lelet a kezembe került.
Ekkorra már kezdtem elveszteni az érdeklődésemet az egész herce-hurca iránt és az anyagi lehetőségeim sem nagyon segítettek abban, hogy tovább csináljam a kivizsgálósdit. Hagytam a fenébe az egészet, többet nem mentem vissza a reumatológiára – jó ez hiba volt elismerem.
Ekkor volt, hogy épp egy jobb időszak köszöntött be a porckorongsérvemhez vezető úton és hipp-hopp tüntementes lettem pár hónapra.
Naugye, – gondoltam – mégiscsak megjavulnak a dolgok maguktól is nem kell ide HU meg röntgen!
Tévedtem.
Kis idő múltán visszatért a makacsul hozzám ragaszkodását bizonyítani vágyó derékfájás és véglegesült. Én meg dacból sem vettem róla tudomást. Így éldegéltünk mi ketten egymással egy testben, de egymásról tudomást nem véve.
Évek – 4-5 – teltek el és közben kétkezi munkás lévén több munkahelyen megfordulva igen sok és nehéz fizikai munkát végeztem. Érdekes módon nem súlyosbodtak a tüneteim. Elvoltam.
Egy darabig…
Aztán rövid időszakokra úgy évente egyszer-kétszer elővett a komolyabb panasz.
Erőteljes fájdalom jelentkezett deréktájon és ez lehajlásra illetve felállásra erősödött intenzíven. Ezek az indítási fájdalmak, tudtam meg később.
Ez a nagy de még elviselhető fájdalommal járó időintervallum 2-4 hét között változott. Ekkoriban szedtem népi tanácsra Mydetont és ez valamelyest segített, de a fájdalomcsillapítókból szinte mindent megettem ami elérhető volt bárhol is.
Semmit sem segítettek mondanom sem kell ugye.
Amikor megszűntek a “súlyos” panaszok visszaállt a rend – háttérbe húzódva ugyan mint a vert had, de ott lappangott a tompa és makacs derékfájás alattomosan mint eddig. És nem tágított. Ezt akkor úgy éltem meg, hogy de jó, hogy csak ennyire fáj már és szinte jól esett, persze képletesen értem.

Egyszer megelégelve a dolgot újra beutaltattam magamat a reumatológiára, folytatandó az évekkel azelőtt félbeszakított kivizsgálásomat valamilyen eredmény reményében.
Itt aztán kissé megmosták a fejem, amiért nem vittem végig korábban a dolgot, de a negatív eredményeimet látva kiírtak pár általános kezelést. Fizioterápiára kellett járnom ami a derekamra cuppantott négyzet alakban felrakott vákuumos tappancsokkal való elektromos stimuláló kezelésben merült ki.
Ezek vagy értek valamit vagy nem lényegi javulásom nem volt tőlük. A derekam meg olyan lett utána a tappancsok helyén, mintha óriáspiócák szívták volna a vérem 4 helyen.
Na mondom ez is megvolt és azt az eredményt hozta amit vártam : semmit.
Elfecséreltem megint egy csomó idő, szabadságot, szivességet és pénzt.
Ekkor kezdett megfogalmazódni bennem a gondolat, hogy talán komolyabb problémával van dolgom mint azt a reumás doki gondolta meg persze mint azt én is gondoltam addig.

Teltek az évek és a fájdalom egyre gyakrabban tért vissza a megnövekedett intenzitásával és később ez a szint már nem is csökkent lényegesen lejjebb.
Ekkor már a –z időközben mellém került – párom is kezdett unszolni, hogy komolyabb kivizsgálás kellene, mert ezt az állapotot nem nagyon lehet tartani már.
Ekkorra ugyanis az elcsigázottság a mindennapjaimat annyira kimerítette és ingerültté tette, hogy sokat morogtam és acsarogtam mindenki-vel/-re indok nélkül is.
Én is beláttam, hogy a májam látja kárát elsősorban annak, hogy nyaklóra szedem a különféle fájdalomcsillapítókat így kértem egy újabb időpontot a reumára.
Ott kaptam is egy előjegyzést december 28-ra.
Aha.
2005 december 21-én reggelre a sírás kerülgetett mire fel tudtam ülni az ágyamban munkába indulás előtt. Ekkor tudtam, hogy rövid időn belül ki fig derülni mi is a bajom valójában, de nem ringattam magam hiú ábrándokban az eredmény felől.
A reumán simán felismerték a helyzet súlyosságát, a kálváriát nem részletezem ahogyan sikerült bejutnom aznap összegörnyedve, véreres szemmel, remegő térdekkel, falfehéren a vetkőzőben a hideg csempének támasztott homlokkal, de nem volt leányálom.
Sürgősséggel kértek nekem CT-re időpontot – amit itt elintézni majdnem lehetetlen – és két nap múlva meg is csinálták.
Másnapra rá az idegsebész főorvos közölte velem : porckorongsérvem van.
Teljesen lesújtott a dolog, kiborultam.

Ez történt két éve.
Azóta 3-szor volt hasonló eset mint akkor karácsony előtt, de már szinte rutinosan kezeltem a helyzetet.
Pár injekció (4 minden alkalommal) a gerincem mellé, infúziók sok-sok “adalékanyaggal” 3 napig és erőteljes gyógyszeres kezelés és máris tudok járni-leülni-felállni-lefeküdni ordítás nélkül. Ezután hosszadalmas fizioterápia.
Pazar.

Legközelebb adatokkal is jelentkezem.